Ahogy a kép mondja: a hajléktalanság nem diszkriminál. Valami ilyesmit éreztem tegnap este az ETHOS "Not at home today" (Ma nem vagyok otthon) c. előadásán. Az előadás a Salvation Army (Üdvhadsereg) egyik önsegítő csoportján belül jött létre, és most játszottak először - akkora érdeklődéssel, hogy tegnap két előadást tartottak, mivel még a másodikra sem fért be mindenki.
Az előadás előtt az Üdvhadsereg egy dolgozójával beszélgettünk - rögtön be is kértem magunkat egy interjúra valamelyik napra jövő héten. Elmondta, hogy ők úgy érzik, a jelzőrendszer szempontjából még a nyolcvanas évek közepén járnak. Legalábbis Norvégiához képest, ugyanis múlt évben volt náluk egy norvég kolléga, és ők sok mindent máshogy csinálnak. Ezt én is meg tudom erősíteni, hiszen 2009-ben, ugyanígy ösztöndíjjal három hetet töltöttem Osloban, de azért a nyolcvanas éveket kicsit erősnek érzem - hozzánk hasonlítva mindenképp. Norvégiában akkor, fiatal szociálpedagógusként meglepett, hogy a családok újraszocializálása mennyire flottul, és egészséges mértékben megy (akkoriban egy szociális munkásra az elmondások szerint 7-8 család jutott, itthon ez a szám sokkal magasabb). Az az egy ember mondhatni együtt élt a "családjaival" éveken keresztül, így segítve a beilleszkedésüket.
Nos, az izlandiak itt valóban nem tartanak még: elmondták, hogy úgy érzik, Izland még mindig nem figyel oda azoknak a hangjára eléggé, akiknek nincs is hangjuk. Kevés az otthontteremtő és az újraszocializáló szolgáltatás, mind a hajléktalanok, mind a börtönviseltek esetében. Azt mondták úgy érzik, nincs második út, vissza az életbe. Persze, említették a pénzhiányt, mint fő okot, és nagyon boldogak voltak, hogy a "city" egyre több törekvést támogat - például azt az előadást is, amire beültünk.
Eddig bólogathatnánk, hogy igen, ez ismerős, eléggé hasonló a helyzet itthon is: nézd már egy skandináv ország, ami jobban hasonlít ránk, mint Norvégiára, haha! De nem ez a helyzet. Hogy miért? Mert a munka szellemisége annyira elengedhetetlenül skandináv (már ha valid ez a jelző), hogy képtelenség Izlandot máshova sorolni. Mesélem, hogy miért.
Alapvetően, azért mentünk el, mert feltételeztük - hiszen a témánk a fiatalok munkanélkülisége - hogy a hajléktalanok és a börtönviseltek között találunk munkanélkülit. Nos, úgy néz ki, ez a tippünk bevált: ez a két csoport sajnos még itt sem távolodott el a munkanélküliség világától, bár (és ezt egyedül a kinézetükre alapozom), talán, hamarabb találnak munkát itt, mint otthon. Erre mindenképp rákérdezünk majd.
Amikor beléptünk a terembe (mi csak a második előadásra jutottunk be - azért is álltunk a sorban vagy másfél órát), félhomály fogadott bennünket, és különböző pózokban összekuporodott vagy épp álló, torz maszkokat viselő emberek. Egyik se nézett ki se hajléktalannak, se börtönviseltnek, kivéve a kettő, középen ülő, láthatóan rangidős nőt és férfit leszámítva.
Ha már itt járunk: a színészek 19 - 90 évesek, és az előadás végig izlandiul volt. Az előadás előtt megtudtuk, hogy a saját történeteiket mesélik el, és hogy még úgy is érdemes bemenni, hogy nem értünk egy szót sem: nagyon erős érzelmeket adnak át. Ezt utólag meg tudom erősíteni. Voltak pillanatok, amikor annyira szuggesztíven kommunikáltak, hogy azt éreztem értem a nyelvet, a dalokat - az érzéseket mindenképp. (És ez nem csak az angol szöveg alatt volt így! ;)
Itt egy picit megszakítanám az irományt annak céljából, hogy megemlítsem: az idegennyelvű színház, még ha nem is érted - baromira király dolog! Kevesebb erősebb, és kommunikatívabb dolog van a világon, mint a színház. Én anno Norvégiában is láttam egy nagyon átütő előadást, amiből egy szót nem értettem, és most itt is. Menj el színházba, valami alternatív színházba, ha külföldön jársz: nem fogod érteni, de utána jobban fogod érteni, ha érted mire célzok! ;)
Visszatérve az előadásra: mindenkin maszk, sejtelmes zene, s elkezdték. Az idős bácsi középen felállt, és verset szavalt, aztán jöttek sorba a történetek. Erősek, megrázóak, visszásak - még úgy is, hogy csak a testüket, a metakommunikációjukat értettük. Volt egy fiatal fiú - szerintem 22 - 23 éves lehetett - akinek a testtartásából, és minden metakommunikációjából a szégyen és a bűnbánat tükröződött. Sok dal. Sok olyan színpadi helyzet, mely az idegen számára is egyértelművé tette, mi történik (habár mi voltunk egyedül nem helyiek a teremben). Sok nevetés, sok önirónia, és a színészek számára biztosan - de azt gondolom, a résztvevőknek is: katarzis.
Hoztunk belőle részleteket: nézzetek bele.
Viszont, egy valamin felakadt a szemem: a színészek közül három is bevándorló volt. Egy mexikói, egy egyiptomi, egy valahonnan jövő, de biztosan arab. Volt köztük, aki már beszélte a nyelvet, és volt, aki még nem.
Nagyon aktuális téma otthon, tudom. Ezért csak finoman. Magamra reflektálnék. Nekem semmi bajom a bevándorlókkal, sőt, szívem szerint minél több segítséget adnék nekik. (Bár egy ismerősöm azt mondja mindig, hogy minden ami a "de" előtt van fölösleges.) De egy valami meglepett. Még én is, aki ebben a témában teljesen elfogadónak és támogatónak vallom magam, megdöbbenten álltam a tény fölött, hogy egy izlandi önsegítő csoportban hogy lehet olyan jelen, aki még a nyelvet sem beszéli, és alig pár éve lakik itt? Mármint, az hogy lehet izlandi? Nálunk ennél egy kicsit több időbe telik magyarnak lenni - arról nem is beszélve, hogy mi nem így integrálunk (sajnos), és tőlünk teljesen idegen lenne valakit, aki még a nyelvünket sem beszéli színpadra vinni és magyarnak mondani. Magyar mentalitással elképzelhetetlen, felfoghatatlan, mégis annyira jó, helyes, és (szerintem) tipikusan skandináv. Példamutató.
És egyben összekavaró érzés: se a hajléktalanság, se az izlandiak nem osztják az előítéleteimet az "igazi" izlandisággal kapcsolatban. És az arcon ütés: bumm Lilla, buta vagy. Nemes egyszerűséggel: aki itt van, az izlandi, pont. Nem kell a szőke és kékszeműt keresni, mint izlandit, hogy az biztos az. Nem, a többi is az. Ha most úgy döntenék, hogy nem megyek haza, és itt maradok: én is az lennék. És az az érzésem, hogy még ha a pénzhiányára panaszkodnak is az izlandiak, az igazi segítség mind a bevándorlásnál, mind az akármilyen második lehetőségre szoruló egyéneknél ez a hozzáállás. Az az érzésem, hogy ilyen elfogadással és empátiával fel lehet állni abból a szégyenből és önvádból, ami az arcokon tükröződött. Persze lehet bagatellizálni, hogy "dehát itt is vannak csövesek!"; nyilvánvalóan némi önerőre szükség van, meg elhatározásra és akaratra - de nem mindegy, hogy a segítő kéz eléréséhez milyen messzire kell nyújtóznod, és közben, alatta, és utána mennyire gondolhatod azt, hogy egyenrangú ember vagy. Szerintem.
Egy szó, mint száz. Jó volt. Erős volt. Kellett.
Az elmúlt napok szervezési tapasztalatai egyébként is azt mutatják, hogyha a fiatalok munkanélküliségét akarjuk kutatni, több fronton kell támadnunk: körbe kell járni a jelzőrendszert, és meg kell találni azokat a pontokat is, amik nem csak a megtestesülő problémát kezelik, hanem olyan erővel rendelkeznek, hogy teljesen más irányból, de megelőzik a probléma kialakulását. E hetünk hektikus volt, de jövő hétre úgy néz ki 4-5 időpontunk is lesz. Kicsit aggódtam, hogy nem így lesz (mint ahogy mondják is, izlandiakat ("halász embereket") nem lehet sürgetni), de rendben leszünk.
És ami a színházat illeti, egy lezáró gondolat: azt hiszem, a kis létszámú, elfogadó légkörű, katartikus hatással rendelkező, egyben kommunikatív és egyben önreflexióval és feldolgozó hatással bíró csoportokat felírhatjuk az elsajátítandó jó gyakorlatok közé. Kell ez a szféra, kell ez a közvetlenség, és szerintem kell a művészet is, mint közvetítő és katartikus közeg. És ezt nem lehet tömegben csinálni, de olyan jó lenne, minél több helyen, minél több embernek, rászorulónak, akinek segítségre van szüksége. Tudom, a pénz persze. Meg a hozzáállás, amit nem lehet megvenni. De hiszem, hogy otthon is van olyan szakember, akivel működne! :)
Viszont, most zárom soraimat. Ma pihenünk.
Nem sokára jelentkezünk! :)
Lilla
0 megjegyzés: